A Tudatos Örömgyűjtők Lapja

Fülelek, figyelek

Hajnali pakolás. Ezt teszem, azok után, hogy beharangozzák az időjósok, eső, vagy vihar közeledik. Akkor mindent behordok a hintaágyról, most vissza. Nem esik, nincs vihar, már a szélből se sok maradt.

Kiülök a kávémmal, s hallgatózom, hátha megszólal valahol Kisrikács. Semmi. Annyira semmi, hogy madárcsicsergés sincs. Már süt a nap, a szél nem jár, néha-néha ugyan meglegyint, de a madarak hallgatnak. Nyújtom a fülemet, hátha kicsit odébb mégis csak mondja a magáét annak ellenére, hogy a többiek még aludnának. De nem! Jóval távolabbról mintha hallanék valami hasonlót, de rájövök, ez nem Ő. Egy fészekben halk mama-kutykorékolást hallok, egész csendben. A kicsik figyelnek, meg sem mernek szólalni. Nem értem, mi van, nincs madár, ami repülne, nincs hang, ami szállna!

Egyszer régen, még a másik házban, illetve a ház udvarában született egy csalogány. Az északi oldalon talált otthonra egy magas fán. Soha egyetlen zenemű sem fogta meg a fülemet és szólította meg a szívemet, mint az a madárhang hajnalonta. De akkor is eljött a július, a macskák már vártak erre a hónapra. A kertben egyre több rigótetemet találtam. Hajnalban szurkoltam a kis dalosnak, vigyázzon magára! Beszéltem a macskákkal, csak őt ne! A fa magas volt, abban reménykedtem, nem lesz olyan bátor, erős macska egy sem a vidéken, aki felmerészkedne. De tévedtem. Eljött a nap, aztán a következő év, évek, és a csalogány már nem dalolt.

Emberek és állatok arra vágynak, hogy mások legyenek, mint a többiek. Valamivel felhívják magukra a figyelmet. Ki ezzel, ki azzal. Nem biztos, hogy az éli túl, aki a leghangosabban vagy legszebben dalol.

Vihar előtti csend, de ma sem lesz vihar.

Egy ismerősöm mesélte tegnap, a két kutyája összefogva a macskájával vérengzést rendezett a kertben. Egy csomó kisrigót és mamát megfogtak. Hihetetlen mire képesek az állatok. Még az ős ellenségek is kibékülnek egy kis vérfürdőért – pusztán vadászösztönből.

Egyszer szemtanúja voltam, amikor két kutya egy macskát vadászott le, pedig a macska már a kerítés tövében volt. Még sem úszta meg. A baj az volt – úgy láttam -, a két kutya delejezte a macskát. A szemükkel nem engedték, fogva tartották, s közben egyre közelebb lopakodtak hozzá. Olyan volt, mint egy lassított felvétel. A macska nem mert ugrani. Pont azt nem merte tenni, amiben ő profi volt egész életében.  

Folyik a harc az állatok között. Vajon ki fog győzni? Az erősebb és az okosabb.