A Tudatos Örömgyűjtők Lapja

Gyermeki szabadság

Meggyfa – büntetés - vesszőzés

Ebben a nyugalomban, amit végre az éjszaka érkezett csapadék adott a lelkemnek, szombat lévén, kerestem további kikapcsolódást és örömforrást a tévében. Hamar meg is találtam a Comedy Centralban, Kőhalmi Zoltán mint pályatévesztő tanácsadó adott tippeket felnőtteknek. Kőhalmi egyébként is a szívem csücske ebben a műfajban, most sem okozott csalódást. Amikor a foglalkozások bemutatása közben elérkezett a vesszőzős fiú vagy vesszős fiúhoz, felkaptam a fejemet. Egy régi gyerekkori képsort láttam lelki szemeim előtt, ahogy öreganyám az öcsémet kergette vesszővel. Ki lehet találni, ki győzött.

A vesszőzést, amióta a világ a világ, mindig is alkalmazta a hatalom azokkal szemben, akik a fegyelem ellen vétettek. Kőhalmi az angol királyi családokra hivatkozott, ahol a királyfiak helyett egy másik fút vesszőztek meg, ha rossz fát tettek a tűzre. Őt nevezték a vesszős vagy vesszőzős fiúnak.

Mire én ébredezni kezdtem nagyanyáméknál, addigra rég kihajtották a teheneket az udvarból. Ekkor ébredtem először, de aztán gyorsan vissza is aludtam a bőgésre és a kolompolásra.  Mire kikecmeregtem a hatalmas paraszti fa ágyból, a dunna alól, addigra öcsém már fent volt a házzal szemközti meggyfán. Az volt a legmagasabb. Szegény pára, a nagyanyánk, mindent bevetett. Kezdte, hogy kész a reggeli, majd folytatta, hogy ha nem jön le, megírja anyuéknak, mit tesz vele naponta, majd jött a vesszővel való fenyegetés, azaz ha nem jön le azonnal, megveri. Ezt, ugye, kár is volt mondania, sőt, én úgy láttam, még jobban vigyorog az öcsém, a meggyfa jómadara, ott fenn a fán.

Öcsém igazi motivációját sosem tudtam meg, hiszen mire bennünket elvittek nyaralni a nagyszüleinkhez már rég nem volt meggy a fákon -, tehát a lehetséges gyümölcs íze biztos nem vonzotta. Aki mászott már fára, az tudja, egy idő után  meg lehet unni ott fönt, és nem is túl kényelmes, sőt, én úgy láttam, minél jobban fenyegetőzött a nagyanyánk, annál feljebb kúszott az unoka. Kisgyerekként talán azt gondolta, valahogy nekiveselkedik öreganyánk, utána mászik, és még ott fönt kikap.

Hogy kikapott-e valaha, megvesszőzték-e az öregek, nem tudom. Bennem ez a kép él, ahogy nagyanyám könyörög lent, vagy ahogy fut az öcsém, utána öreganyám kezében a vesszővel, és egy sötét szoba, ahova egyszer benéztem. Ott ült nagyapám nagyanyámmal, valamit beszéltek, de inkább nagyanyám. Felállt szegény, s levette a polc tetejéről a vesszőt, mutatta, több is van, rövidebb, hosszabb. Ezután még a szoba bejáratára sem mertem nézni, nem hogy bemenni. A szüleimet is sajnáltam, nem lehetett könnyű nekik több száz kilométerrel arrébb, miután megkaptak egy-egy meggyfás levelet.

És az öcsémnek sem lehetett könnyű. Nem akart sem többet, sem kevesebbet, csak fára mászni. Megtapasztalni valamit, amit egy városi élet nem biztosít egy gyereknek, vagy nem mindig. Az emeletes házak által körbevett udvarokban ugyan volt homokozó, hinta, korlát, poroló, s még bokrok és kisebb fák is, de talán a szülők közelsége miatt nem merészkedett az öcsém a fák tetejére, míg a nagyszülőkre bízva egyedül voltunk, lehettünk. Szabadnak érezte, érezhette magát, mint a madár. Repülni ugyan – hál Isten – sosem akart, de a ki nem mondott, meg nem fogalmazott szabadság érzését szinte minden nap megtapasztalta a fenyegetések tudatában is.