Háború, szerelem
Háború – Szerelem
Párhuzamos idő és tér?
Romain Rolland: Pierre és Luce (Közös történetük 1918. január 30-a és március 29-e közé esik. Se több, se kevesebb nem adatott nekik.)
„Tizennyolc éves ifjú, jóformán gyerek még: szíve csordultig sötét reménységgel. Fölötte, e boltívek homálya fölött, e patkánylyuk fölött, amelyben emberi lárvákkal zsúfoltan siklott a fémszörny, ott volt Párizs, a hó, a hideg januári élet és a halál lázálma, a háború.”
2022 nyara, napjaink
Már másodszor történik meg velem. Nem akarom ezt érezni, sőt, amikor észreveszem magamon először ezt a furcsa érzést, el sem akarom hinni. Testemet valami furcsa gyengeség hatja át, majd forrósodni kezd a fejem, a szemem majd kiugrik a helyéről, vissza kell tartanom a könnyeimet. Küzdök, kínosan még mosolygok is magamon, nem akarom, hogy lássák rajtam, sírni fogok. Pedig mindjárt sorra kerülök. A kis bolt tele van emberekkel, s legközelebb, amikor másodszor is feltolulnak bennem a könnyek, rádöbbenek, érzem őket. Azt érzem, ahogy félnek. Nincs csend a boltban, de érzem a csendjüket, a némaságukban a kilátástalanságukat, a megmagyarázhatatlant, a megmagyarázhatatlanban a félelmet. Őket érzem, s ha akarom, ha nem, elönt engem is, majd rájövök, talán ennél az érzésnél még nagyobb bennem az együttérzés. Együttérzés irántuk, s magam iránt. Nem kerülhetjük el, mert már benne vagyunk a háborúban, az inflációban. Elkezdődött valami, aminek nem hogy nem tudjuk, mi lesz a vége, de azt sem, mi a folytatása.
„ Pierre Auber szüleinél lakott a Cluny tér közelében. Apja bíró volt, bátyja, hat évvel idősebb nála, önként jelentkezett katonának a háború kitörésekor. Tisztes, polgári família, igazi francia család, derék, érző szívű és emberséges emberek, akik sosem mertek a saját fejükkel gondolkodni, és valószínűleg nem is sejtették, mi az.”
2022. február 24-e óta az egész világ Oroszországot tekinti ismét ellenségnek, minden rossz kinyilvánítójának, elindítójának. A területi integritás, az emberek, hordák, népek, vallások, államok, országok, nagyhatalmak életében, igen fontos volt mindig. Amikor az ősközösséget éltük, az élelem, a létfenntartás miatt. Később? Ja, akkor is! … Hercegek, királyok, grófok, papok, felhalmozás? … Ja, akkor is! … Kincsek, föld, bányák? …. Ja, akkor is! …, Népek kiírtása? … Ja, akkor is! … Népek felszabadítása megmentőként? … Ja, akkor is! ….Ifjak halálba küldése? … Ja, akkor is! … A hivatkozási alap megvolt: élelem, biztonság, felhalmozás… Mondjon valaki egy olyan területet a Földön, ahol még nem repült el nyíl, nem lőttek puskával, ágyúval, rakétával, nem fenyegettek, öltek? Mondjon valaki egyet! Mert nincs ilyen.
Halálba küldeni a másikat, halállal a balján egy szebb, egy jobb nap reményében elküldeni, bevonni fiatalokat és öregeket, megnyomorítani életeket, családokat, megfosztani még le nem élt életeket a széptől… Mondd, ki tehet ilyet? Az ember maga.
„Az ember kész az áldozatra, ha tudja, miért. De hát miért, miért? Mi értelme van a világnak és viszályainak egy ifjú szemében? Ha őszinte és egészséges, mi érdekelheti a baromi tülekvésben, ahogy a nemzetek buta kosokként egymásnak rontanak egy szakadék fölött, melybe előbb-utóbb belezuhannak?”
Hullámokban tör ránk a túlélés vadállati ösztöne. Segít a megfejtésben, megoldásban a média: mondja, magyarázza helyettünk, MI AZ, AMI VAN. Minden napra jut a napi félelmekből, csatákból bejelentésekből, a háború lokális illúziójából, minden napra jut valami az áremelésből. Az illúziók illúziójaként a boltok megtartják a kedvezményeket is. Virít a sárga cédula. Nézem, az összeg már több, mint előtte két héttel. Kedvezményesen. A második hullám nyugodtabb, már tudjuk, milyen az, telerakni a koszos fémkosarat abban a reményben, hogy életünk végéig majd kitart, ami benne van. Mindenki tudja, hogy nem fog.
„Lelke bűvöletét csak fokozta, hogy szerelme a halál árnyékában született….Szót nem ejtettek, hangot nem hallottak erről. De a benső zsongás jobban betölti a lelket, mint a szavak – a gondolatainkat elleplező lombfüggönyök.”
Hazafelé tartok. Hirtelen felkiáltok: Szerelmem! Csak ennyi: szerelmem. Mosolygok magamon. Hol van az a szerelem végre, ami megállíthatna bennünket vérengzésünkben? Mennyit kell még aludni, hogy kimondjuk végre: az életet, a mindent felülíró szeretetet választjuk? Azt a fajta szeretetet, amiben ott a fűszál gyengesége, hajladozása, túlélése? A tó ringása, a madarak csivitelése, a fénylő Nap, az éj sötétje, a suttogás félelem nélkül, a beteljesülés halál nélkül? Minden csak ismétlődik – legalább is ezt mondják az okosok. De mi lenne, ha végre elképzelnénk a jót? Anyám, amikor gyerekkoromban betakart, s megigazította a paplant, elköszönéskor azt mondta: - Gondolj valami szépre! Szép álmokat! Mi lenne, ha mindezt az emberiség együtt képzelné el? A saját szépségét egy sóhajra. Azt mondanánk: egy, kettő, három, s meglenne. Felragyogna az ég, kisütne a Nap, s mindannyian amnéziásként mosolyognánk egymásra?…
„Élni kell…Ha az ember gondolkodik, már nem él…De én élni akarok, élni….Ha rossz, nem az én hibámból az….A lány folytatta: - Túl sokat kívánok?... Sokszor mondták már, hogy önző vagyok: én meg néha azt kérdezem magamtól: „Mire van hát joga az embernek?....”
Mindenre, s annak pont az ellenkezőjére is. Attól függően, milyen az ember.
„Két hete azt sem tudták, mi történik a világban. Párizsban folyhattak a letartóztatások és ítélkezések. Németország kedvére köthette és szeghette meg a szerződéseit. A kormányok hazudhattak, a sajtó uszíthatott, a hadseregek gyilkolhatták egymást.”
Nem beszélünk. Kínos lenne bevallanunk tudatlanságunkat. Beszélnek helyettünk azok, akik még fensőbbségük tudatában azt képzelik, irányítják a világot. Ők azok, akik tudatosan irányítják is…. A kosarak ismét megtelnek majd. Mi sorba állunk, s úgy teszünk, mintha nem vennénk észre a fogyó árukészletet. Amíg van mit rakni, addig rakjuk mi is. S utána?... Amíg van, miből kifizetni, fizetünk mi is. S utána?... A pénzünk lassan, majd egyre gyorsabban elértéktelenedik, vagyis jóval nagyobb összegekért vásárolunk majd meg bármilyen árucikket. Nem csak élelmiszert… Ha lesz egyáltalán… Már most vannak olyan nyersanyagok, termékek, amiket nem tudnak vagy akarnak piacra dobni. Vagy túl drága az előállítása, vagy…
„Nem, nem. Számomra minden, minden szerelem. Mindent szeretek, és minden szeret engem. Szeret az eső, szeret a szél, a szürke ég, és a hideg…és az én kis drágaságom…”
Lehet, hogy önzés? Azt kívánom, akarjuk a jót! Ne csupán egy bevásárlás erejéig, s ami benne van! Kellene mindenki szívébe lopni egy kis Drágaságot! Csak egy picinykét, amit most segítségképpen felfújhatnánk magunkban és magunk körül, mint egy lufit. … Egy idő után összeérnének ezek a léggömbök, s örömükben szétdurrannának. Az sem lenne baj, mert bennük a szívünk ereje lakozik, s nő meg nagyra.
„Ugyanebben a pillanatban megmozdult a hatalmas oszlop, amelynek nekitámaszkodtak: és a templom alapjaiban megrendült. … S a roppant oszlop, egyetlen zuhanással, rájuk szakadt.”
Életünk tartóoszlopai csak rajtunk múlik, hogy ránk szakad-e. Csak rajtunk múlik. Csak rajtunk múlik….
