Hangolás
Emlékezni kell
Az autóban vagy a Klasszik, vagy a Bartók Rádiót hallgatom. Átkúszik rajtam a zene, megérint, simogat, a lelkemig hatol. Ma vezetés közben jutott eszembe, volt egy nehéz időszakom, amikor már semmit nem tudtam kitalálni arra, hogyan is változtassak az életemen. Aztán valahogy mégis leesett a tantusz: a munkahelyemen is komolyzenét fogok hallgatni. Ez lesz a változás első lépcsőfoka.
Egy icipici helyem volt csupán, s kora reggel igen mogorván érkeztem. Én nyitottam az épületet, s engedtem be egy röpke fél óra múlva a többieket. A harmadik évemet húztam akkor már ott, de annyira kizsigerelt a két műszak és a délelőtti munkával járó korai felkelés, hogy szinte magamon kívül éltem már az életemet. ( Itt jegyzem meg, egy előnye azért volt ennek a munkának, sőt kettő. Az egyik, hogy minden nap ingyen úszhattam, a másik, hogy állandó fizetésem volt.) A magamon kívülit tényleg szó szerint kell érteni. Úgy éreztem, nem alszom eleget, a kialvatlanságomat bizonyította, hogy folyamatos madárcsicsergést hallottam a fülemben. Semmi, szó szerint semmi nem érdekelt, nem motivált, már-már azon voltam, eladom a házat, s világgá megyek, valahová a bolygó másik felére, csak el innen. Erről hamar letettem. Még azokkal az emberekkel sem tudtam kedves lenni, akik mosolyogva üdvözöltek. Akik pedig konkrétan elvárták a jókedvet, na, azokat egyenesen a Dunába küldtem volna lubickolni. Enni alig tudtam, igaz, pénzem sem volt sok.
Szóval ott voltam egy pici kuckóba „zárva”, s rájöttem, hogy előbb vagy utóbb változtatnom kell. De nem tudtam hogyan, mit? Abban biztos voltam, hogy mit szeretnék. Hajnali kelés nélkülit, több fizetést, némi szellemi munkát. Nem éreztem magamban az erőt, csak azt, hogy valami újba kell kezdenem. Két és fél diplomával a zsebemben, elképzelésem sem volt, s főleg önbizalmam, hogy hova is menjek, mit csináljak. Olyan állapot ez, mint aki betegen vergődik, tudja, hogy nem halálos beteg, de nem tudja, mit csináljon, kihez forduljon, mire képes, képes-e egyáltalán valamire. Annyit azonban már tudtam, hogy a változás változást idézi elő. S ekkor egy kora hajnalon áthangoltam a rádiót a Bartókra. Fogalmam sincs, honnan jött az ötlet, a mozdulat, de végre beugrott…
A boldogság leírhatatlan volt. Először a nyugalom és a béke öntött el, mert átjárta minden pocikámat a zene. Aztán a mérhetetlen öröm, mert tudtam, ezt kerestem. Rájöttem, „csupán” döntenem kellett, s egy iciri-piciri mást csinálni. Örültem, hogy ezt megtettem. Azt is tudtam, hogy csak hallgatnom kell a zenét, eggyé válni vele, s jön majd a többi jel és segítség. És jött is. Ma az egyik tanult szakmámban dolgozom, de sosem felejtem el, hogy ahhoz, hogy kimozdítsam magamat a holtpontról, nekem kellett valamin változtatni. Szó szerint át kellett hangolni az életet. Nézőpontot kellett váltani, ez a nézőpont egyúttal a rezgések megváltoztatásáról is szólt. (Vagy csak arról?). De! Abban a mozdulatban benne volt az elfelejtett múlt, s a múltamban a mélyen beágyazódott öröm. Nem emlékeztem arra, mi okoz nekem örömöt. Igaz, nem autóval jártam, hanem vonattal és busszal.
Később elgondolkodtam azon, hogy lehet az, hogy ennyire kikapcsol az agy? Összezsugorodik, nem emlékszik, nem akar emlékezni? Beleragadunk saját életünkbe, mintha egy mocsár lenne, ami egyre lejjebb húz. Büdös, ragadós, nyúlós, és életveszélyes, mert életet tagad. A tudatalatti félelmek foglya voltam. Persze, változás akkor is bekövetkezett volna, ha maradok az akkori munkahelyemen. Csak akkor még lejjebb süllyedek, még elkeseredettebbé válok… Mert kevés dolog biztos az életben, az egyik az, hogy minden változik. A zenei stílus, műfaj változtatásával a körülöttem lévő rezgést változtattam. Először csak egy négyzetméteren. Aztán egyre hangosabban szólt a zene… És azóta is szól. Az autóban a Klasszik és a Bartók Rádiót hallgatom. Átkúszik rajtam a zene, megérint, simogat, a lelkemig hatol.
