Kisrikács
Kisrikács
Egyik ismerősöm mesélte még tavasszal, hogy hajnalonta rettenetes madárhang ébreszti. Direkt használta ezt a kifejezést –láttam rajta- , mert a madár hangját egyáltalán nem lehetett csicsergéshez, csiviteléshez, főleg nem énekléshez hasonlítani. A kicsi rendszeresen ébresztette, ha kellett, ha nem, esetünkben, inkább nem kellett volna. Próbálta megállapítani madarunk faját, de arra jutott, ilyen hangú lény nem létezik, és nem is kutatott tovább madártani ismereteiben.
Meghallgattam, ráhagytam, mosolyogtam a dolgon, míg nem, pár nappal később esett le a tantusz, Kisrikács nálam is járt. Gondoltam, téged meg az ismerős küldött. Eleinte fel sem tűnt szárnyas jószágunk betolakodó hangja, mert egy madárkórus énekkari próbáit hallgathatom nap, mint nap, akár hajnalban, akár naplementekor is, vagy napközben kerti munka közben, belefért hát az új szín, akarom mondani az új próbálkozása a természetnek, Kisrikács megjelenésével.
Szóval, Őt, azaz az új kórustagot annyira zavarta, hogy fittyet hánytam hajnali bejentkezésire, hogy egészen a teraszajtómig jött, ott rászállt a nyitva hagyott pincetetőre, és csak nyomta, nyomta a magáét. Eleinte fel sem vettem összefüggéstelen hablatyát. Figyeltem, mi a fenét akar velem közölni? Kodály összhangzattanához semmi köze nem volt, a szavakat nem értettem, s így a mondatok sem álltak össze. A kis piszok meg egyre hangosabb volt, erőszakosabb, hajthatatlan, végül már csak az ő hangját hallottam a kórusból. Visszaléptem a fürdőből a konyhába. Ott állt, akarom mondani ült, és befelé, rám nézve csodálkozott, miért nem díjazom jelenlétét. Mondanivalóját esze ágában sem volt abbahagyni, kiabált, rikácsolt, próbált énekelni. Vesztére ekkor adtam neki ezt a nevet: Kisrikács. Készítettem róla néhány fotót, s megköszöntem ismerősömnek, hogy gondolt rám, s elküldte a kicsit erre a fertályra is gyakorolni.
Most is itt van Ő. Még mindig kihallatszik a hangja a kórusból. Nem tudom, a madarak életében pár hónap mennyit jelent, de úgy vélem, vagy az öt-hat évesek kora körül lehet, vagy tinédzserkorba lépett. Folyamatosan beszél, mondja a magáét. Úgy hallom, mindent tud, érdekli. Gyönyörűen fűzi a szavakat mondatokká. Néha úgy rémlik, mintha kikérné magának, hogy nem figyelnek rá, vagy unják a történeteit a többiek. Akkor odébb áll, keres magának más társaságot, akit szórakoztathat. Azt hiszi, ő a legokosabb, a legszebb. A hangja gyönyörű, egyre választékosabban énekel. Még mindig ő nyomja a legerősebben, szerintem tudatában van önnön fényének. A kórus csendesebben figyeli, engedik, legyen meg neki, amit szeretne: szólót énekelhet a kórusban.
