A Tudatos Örömgyűjtők Lapja

Merj szeretni! Merj gyereknek lenni!

Kicsit folytatnám a tegnapi gondolatsort, vagyis a szeretet vonalat. (Mintha minden olyan egyszerű lenne, mint ahogyan nem, akkor valószínűleg én sem írogatnék itt magamnak.)

Szóval, ott tartottam, hogy minden szeretetből van, s hogy ez a minden, ami szeretetből született, teremtődött, az a miénk, és azok vagyunk mi.

Amikor rossz a kedvünk, lusták, érdektelenek vagyunk, egyáltalán nem úgy tesszük a dolgunkat, mint amikor flowban vagyunk. Sokan írtak erről az érzésről, először Csíkszentmihályi Mihály. Ő az elmének egy olyan állapotáról beszél, amikor annyira feloldódunk, elmerülünk abban a tevékenységben, amiben vagyunk, hogy észre sem vesszük az idő múlását, a körülöttünk lévő teret, embereket. Magával ragad a tevékenység, eggyé válunk vele, abba sem akarjuk hagyni. Mint a gyerek, amikor elmerül a homokvár építésében. Közben tanul, fókuszál, és ösztönösen örül. Kizárja a világot maga körül, mert egy cél lebeg előtte, hogy valamit, a homokvárat létrehozza. Tehát van motivációja is.  De a cél megfogalmazása tevékenység közben már nem létezik, hiszen maga a tevékenység adta örömérzés visz tovább nem az akarat. Híres sportolók, kutatók, tanárok, de hétköznapi emberek is megélik ezt az élményt. Mind azt állítják, ebben az állapotban nincsenek gondolatok sem, mert egyek vagyunk a tevékenységgel.

Ha jól belegondolunk, mindannyian ezt az érzést keressük, kívánjuk, azaz szeretnénk „megtapasztalni” minél többször a munkánkban, a kapcsolatainkban, a tevékenységeinkben. Úgy csinálni a dolgainkat, hogy abban örömünk legyen.   

Miért nem sikerül?

Az unalom, érdektelenség, a motiválatlanság, a fáradtság, a múlton, vagy a jövőn való aggódás, stb. Saját tapasztalatból mondom, a kényszerből, csupán a pénzért végzett munka, vagy a megszokás nem teszi motiválttá az embert. Az önsajnálattól tehetetlenül fetrengő lény nehezen áll talpra. A munkanélküli önbecsülése is romokban van. A megcsalt nő a gyerekeire, az önálló életre gondol. Aki pénztelen, a következő csekkre, amit feltétlen ki kell fizetnie. És még sorolhatnám. Hogyan is húzhatná ki a kalapból a csoda nyulat bármelyik is ebben az állapotban?!

Úgy, hogy megkeressük magunkban a gyermekit. Azt a gyermeki énünket, aki még tudott játszani, akár homokvárat is építeni. Emlékezni kell arra a kicsi énünkre, aki még el tudott veszni a játékaiban, a játékban. Elő kell szedni valahonnan mélyről azt a lényt, aki még tudott örülni. A gyerek érdek tud örülni, ösztönből. Anya, apa mosolyának, egy finom ételnek, egy ölelésnek és simogatásnak, a dallamnak, amit az édesanyja dúdol neki lefekvés után. Nem kér érte cserébe semmit. Csak önmagát adja, boldog. Kár, hogy olyan nagyon elveszünk, és oly sokáig a létezésünk negatív bugyraiban, nem tudjuk magunkat adni, elfelejtjük, kik vagyunk, és honnan jöttünk, épp ezért nem tudjuk magunkat szeretni, s másokat sem!

Az első lépés, észrevenni, mi az, ki az, aki nem jó nekünk. A második, dönteni a változásról. Aztán gondolkodni, elmélkedni, vágyakozni, célokat kitűzni, mit is tehetünk a változásért. Egy picit, egy iciri-picirit mozdulni valamerre, valamin változtatni abba az irányba, akik valójában vagyunk, Megkeresni gyermeki énünket, az örömöket, a boldogságot, s azzal a picivel először eggyé válni. Dédelgetni, mosolyogni rajta, üdvözölni, amiért újra beköszöntött hozzánk. Sikerülni fog, csak akarni kell.