A Tudatos Örömgyűjtők Lapja

Próba szerencse, avagy hogyan nem lett elektromos kisautója a rokonnak

Itt vagyok – csilingel bele a telefonba barátnőm, amikor hívom. Itt vagyok – mondom ezt én is. Szóval, a sok örömködés után azért történnek olyan dolgok, amik ismét lehúznak néhány órára, figyelmeztetve, még nekem is van mit tanulnom.

Az egyik rokonom megbízott, nézzek meg egy használt játékot (elektromos autót), s közvetítsek a vételben, mert helyileg nincsenek azonos ponton, már mint az eladó és a vevő, azaz a rokon. Magyarul, nem élnek egy városban. Egyrészt örülök, mert segíthetek, másrészt tudni kell rólam, hogy az egyenes úton is képes vagyok eltévedni gyalog, nem egy autóval. Sőt, még azt is elárulhatom, sosem használtam helykereső kütyüt, egyiket sem. Tehát, hogy az univerzum rögtön balanszba legyen nálam, az örömhöz társult a felkiáltás: De hogy jutok el oda?

Először csak kicsit sunyin annyit tettem, hogy kihagytam egy napot, s nem mozdultam a lakásból, de aztán jött a telefon, hogy milyen volt? Hááát, mondtam, a napom nagyszerű, de… Persze, megígértem, hogy másnap indulok… És igen, felvettem a kapcsolatot a célszeméllyel, utca, házszám, kérdeztem, mihez van közel, erre ő, hogy az útvonaltervezővel tuti odatalálok. Most kezdjek, bele a mesémbe, ami lássuk be, a 21. században egészen hihetetlennek, tehát tényleg mesének tűnik, hogy én valóban nem használtam még Wazét?

De, ahogy az lenni szokott a szerencsejátékokban, kértem telefonos segítséget. Kaptam, de nem jött össze az alkalmazás, ezért kértem egy másikat, reménykedve abban, hogy a harmadikra már nem kerül sor. Az illetőnek egész Budapest térképe a fejében, de lehet, hogy Magyarország nagyobb várasainak is tudja fejből az utcatábláit, megfejelve azzal, hogy éppen most melyik polgármester hova tetette ki, engedélyezte vagy tiltotta meg, azaz vitette el, a behajtani tilos táblákat. Szóval, a második segítő sem volt semmi, de én sem, a tájékoztatása után mégis csak lemásoltam nagyvonalakban otthonomtól a megtalálandó házig az útvonalat, utcákkal, fordulókkal, miegyebekkel.

Nem számítottam olyan egyéb személyes problémával, hogy igyekezetemben előbb fordulok be jobbra, mint kellett volna. Ez még nem lett volna baj, mert légvonalban szuperül el tudok képzelni mindent, ami azt jelenti, ha repülővel járhatnék, s minden házhoz lenne leszállópálya, vagy ahhoz közeli, akkor tuti odatalálnék mindenhova. Legalább is ezt mondom magamnak minden sikertelen út után. Szóval, már az első jobbra fordulás sem volt jónak mondható, de mivel tényleg, de tényleg tudtam, hogy sacc/kb. merre kell mennem, s a három utcanevet is kívülről fújtam vezetés közben, amit meg kellett jegyeznem, ezért úgy haladtam ide-oda, mint aki mindjárt odaér. Hova? Hát, valahova. Oda értem én is, de jött a felismerés, ki kell kérnem az univerzumtól a harmadik segítséget. Jött is, egy hölgy személyében, aki éppen akkor tolta be hozzátartozóját a kapujukon, amikor már majdnem feladtam. És ő kedvesen magyarázott, hogy itt tolassak vissza, majd balra, majd a következő kereszteződésnél se nem balra, se nem jobbra, de majd meglátom, s hogy tulajdonképpen itt van, amit keresek.

Többször elhangzott a számból, hogy én ezt feladom. Aztán mégis elindultam, bár belül érzetem, még alig kelt fel a nap, de sok jóval nem kecsegtet, az biztos. És, de! A kis tolatás közben megúsztam egy koccanást, mert kilátás semmi az egysávos utakon, meg szabálytalan is voltam, de mégis megtaláltam a balrát, majd egy nagy jobbrával visszajutottam ahhoz a villanyrendőrhöz, ahol kezdtem. Ezt isteni jelnek tekintve megnyugodtam, s megköszöntem az égiek segítségét, mert innen legalább hazatáltam, mert ki tudja, a keresett háztól hogyan is jutottam volna vissza, az otthonomba?!

Úszással vezettem le a feszültséget, de kétezer méterembe került, mire kimosta az agyamból az elektromos autó tulajdonosának hihetetlenkedő gondolatsorát a víz, s még sokáig karmoltak a fejemben célzásai arra vonatkozóan, hogy az egész utca be van kamerázva, s ha valaki ide befordul, arról tud Hetedhét Ország, meg azon is túl.

Nos, így nem lett ma elektromos autóm, de rokonom unokájának sem.

Szerintem, megérte a tapasztalás, mert még is csak elindultam szerencsét próbálni. Előtte majdnem feltöltöttem egy alkalmazást. A félsiker is sikernek számít nálam. Röpke másfél óra alatt több emberrel kommunikáltam, mint szoktam, majdnem barátokra tettem szert. Amúgy is elmentem volna úszni, itt jegyzem meg a szaunában kifejezetten jól érzetem magam a fiúk társaságában. Az egyik felajánlotta még a kencéjét is, kipróbáltam, s nem lett tőle semmi bajom. Az elektromos kisautót pedig parasztvakításnak tartom. Én vennék az unokámnak egy kétkerekűt, amit a kicsi csak úgy, taposó mozdulattal mozdít előre, hogy a lába is erősödjön és az egyensúlyérzéke is fejlődjön.

Szóval, egyáltalán nem tartom kudarcnak a mai napomat! Örülök!