A Tudatos Örömgyűjtők Lapja

Stőhr Gréta írását olvashatjátok ismét, aki annak ellenére, hogy az életünk - mindannyiunké - tele van kihívásokkal, mégis azt vallja, érdemes a múltunkban rejlő szépségekre emlékeznünk, s azokból töltekeznünk, építkeznünk, amik akkor és most is továbblendítették, építették a kis és nagyobb közösségeket. Adtak, s nem elvettek a család tagjainak még akkor is, ha az rengeteg munkából, összefogásból hozta meg az eredményeket. Csak azok tudják, akik már megélték ezt, a jóérzést egy-egy teljesítmény után nem is csupán az eredmény adja. Főleg nem az! Akkor tudunk még ötven, száz, kétszáz év múlva is jószívvel emlékezni nagyanyáinkra, a tevékenységeikre, a lakóhelyükre, bármire, ami velük kapcsolatos, ha mindaz, amit létrehoztak, azt a szívükből tették. A szeretet megszépít, épít, ad, s nem elvesz.  Gréta ezt sokkal szebben fogalmazza meg. Olvassátok csak!   

Én az életet választom

Olyan sok gondolat jár a fejemben, amit az esetek nagy részében sikerül megfogalmaznom, de van, hogy a szó kevés ahhoz, hogy átadjam az érzést, a megélést, vagy a transzformációt, amin keresztül megyek.

Az elmúlt két évben sokszor éreztem úgy, hogy egy párhuzamos valóságban élek, és teljesen máshogy gondolkodom, máshogy érzek, mint a nagy többség. Én nem vagyok hajlandó sem félni, sem rettegni a jövőtől, hanem még jobban tanulok a pillanatban létezni, és jobban értékelek minden életajándékot. Egy önfeledt napot, egy baráti, nevetős beszélgetést, utazást, a családi köteléket, bármit, ami emel emberi mivoltomban, ami nem próbál elvenni, hanem tovább sodor a boldogság tengerén.

Egy párhuzamos dimenzióban is épp ezt teszem, s bár lehet, nem csak a szőlőtőkék között fotózkodom, hanem birtoklom, nevelem is őket, a világ valamelyik pontján, legyen ez Toszkána, Badacsony, vagy a Napa völgy. Néha megállok, mert elfog a honvágy, vagy egy ismerős érzés, amit tudom, hogy az enyém.

Nem egy jövőbeli vágy, hogy így is lehet élni, mert ahogy most élek az is tökéletes. De a szőlőtőkék rendben sorakozó látványa, az abból készült bor íze, az ottani illat, a napsütés a bőrömön, az enyém. Enyém volt borkészítő és szőlőbirtokos nagyapám kertjében is, gyermekkorom szüreteiben, mikor késő estig tapostuk mezítláb a szemeket, és a vacsorához édes mustot kortyolgatva önfeledten játszottunk. Megborzongok, majd az "itt is itthon vagyok" érzésében fürödve, a dimbes-dombos tájban gyönyörködve megállapítom, hogy lelkünk bárhol, bármelyik síkon képes jelen lenni, és bárhol képes boldog lenni. Ez túlnyomórészben egy döntés. És, ha a kesergés helyett nem csak nézünk, hanem látunk is, akkor megtaláljuk, mi mellett kell letenni a voksunkat.

Én az életet választottam.