A Tudatos Örömgyűjtők Lapja

Szerelem – Mi a szerelem?

Isten értünk imádkozik most

Végre kinyitottam a gépet, és írok. Nem tudom, igazából miért tolom, húzom azt, hogy írjak?! Már nem is érdekel… Az is lehet, hogy olyan mélyen vagyok érzelmileg, annyira bele vagyok süllyedve az anyagba, hogy azt nem akarom leírni, rögzíteni...

A napokban az a teória jutott eszembe, hogy nincs is szerelem. Az egész csak egy nagy humbug. Mert mi is a szerelem, a fizikai szerelem? Azt hisszük, úgy érezzük, hogy azzal a másikkal fizikai közelségben kell lennünk, vele kellene mindent csinálnunk, lélegeznünk, sétálnunk, ennünk, innunk, beszélgetnünk, szeretkeznünk. De, mint tudjuk, a szerelem, (vonzódás és taszítás is) valahonnan belülről indul el. Saját magunkból.

De mi az, hogy belülről? Ki az a bennem?

Maradjunk most a szerelem-vonzódás érzésénél. Valamilyen szinten tehát - a teóriám szerint -, a szerelemnek semmi köze nincs a másikhoz, a másik emberhez. Persze, ez így nem igaz, de mégis. Ha minden együtt rezeg és hullámzik, azaz létezik, s csak a fókusz, vagyis a tudatosságunk dönti el, hogy éppen mit élünk meg a fizikai világban, világból, akkor az összes életünket (múltat, jelent és jövőt – persze, csak ha van ilyen), egyszerre éljük meg. Bennünk van az Aranykor, és a bukások tömkelege, majd a fejlődésünk, az emberiség evolúciója, ami mind egyszerre zajlik. De tovább megyek. Az emberiség jelenleg nem rendelkezik szuper képességeinek 99,99%-val – szerintem olyan, mint egy állati lény, csak még kevesebb ösztönnel, tudással. Azért maradt még bennünk valami: a túlélés állatias, de nem természetbarát ösztöne. A vadon élő állat a gyengébbet, öreget támadja, s ejti el, s régen az ember csupán annyit használt s vett ki a természetből, amennyi az időjárás viszontagságaitól való védelmet biztosította. Tehát azt mondhatnánk, sőt mondom, hogy állat alatti szinten élünk. A harácsoló túlélésünket és mindenki felé mutató gazdagságunkat villogtatjuk kifelé házainkkal, ruháinkkal, bankszámláinkkal. Ebben az őrületben benne van az állat szaporodási vágya, az, ahogy az ember az örökítő anyagát bebiztosítva megtermékenyít, s előre beprogramozva szül. Ennyi.

Maradt az az egy százalék!

De! A szerelem más még ebben a furcsa földi létben is. Arra gondoltam, hogy amikor úgy gondoljuk, érezzük, hogy szerelmesek lettünk valakibe, akkor a szuperképességeinkből megmaradt morzsa rezeg fel, hullámzik bele az életünkbe. „Visszaemlékszünk” emlékek nélkül arra a másikra, aki most is valahol, valamikor ebben a nagy pulzálásban nekünk jót tesz, örömünk van vele és boldogságunkat éljük vele. A földi lét igazából erről szólna, hogy visszaemlékezzünk, megéljük ezeket a pillanatokat, életeket – nem jó szó, hogy visszaemlékezzünk, hiszen most is éljük -, amikor szeretetben és békében alkothattunk, élhettünk, vagyis valahol szeretetben és békében élünk.    

Ki kell, hogy mondjam, amikor a fizikai szerelem érzését éljük, és megéljük, akkor, azokban a pillanatokban éljük az istenit is, hiszen azokban a pillanatokban a szuperképességeink felélednek, erőre kapnak, több részét megéljük, mint előtte, a szerelem érzése nélkül! Szerintem ezért vágyunk arra, hogy átéljük újra és újra a szerelmet. Isteni lények is vagyunk, általa rezgünk, ez a valónk.

Ne hibáztassuk tehát magunkat, amikor szeretni szeretnénk! Hozzábújni, csak neki mesélni, hallgatni, vele lenni, sétálni, szeretkezni. Ezekben a pillanatokban Létezik együtt az Ember Istennel, az emberi az istenivel. Ha ez sincs, ha ez sem lesz, a Föld elpusztul. Fizikai szerelem nélkül nincs isteni szerelem sem. Ha elhagyjuk Istent, nem vágyunk rá, nem beszélünk hozzá, akkor megszűnik a földi életünk jogosultsága is. Nem lesz miért itt lennünk. Nem egy ember pusztul el, hanem az emberiség. Amikor újra kezdődik minden itt a földön, csak lehetőséget kap a fizikai ember, az emberiség, hogy megtalálja önmagát, s önmagában Istent, a szerelmes létezést, a Szerelmet.

Figyeld a természetet! Nézd a fákat! Ahogy ölelkeznek, bontják a virágaikat, ahogy csalogatják a madarakat magukhoz, hogy fészket rakjanak az ő ágaikon! Nézd, ahogy kínálják a terméseiket nyár végén és ősszel, sőt még télen is! Abból a szerelemből fakad, amit Isten adott nekik. Nézd az állatok szaporodását! Még a meztelen csiga is feljön a föld mélyéről a napvilágra, s úgy szaporodik. A háziállat és a vadállat is szerelemből szaporodik, vonzódásból. A Napból, a Fényből táplálkozunk mindannyian, ebből születünk, születtünk, s halálunk után előbb vagy utóbb oda térünk vissza. Isten ott van a mi fogantatásunkkor is, csak mi elfelejtjük… A fizikai teremtés, szaporodás nem egy hímivarsejt és egy női petesejt találkozása és megtermékenyülése, Isten mindenkire áment mond és útra bocsájt bennünket ezzel az áldással felfegyverkezve.   

Amikor szerelmesek vagyunk, azt mondjuk: ez a nagybetűs szerelem. Meg, hogy ő nagy ő. A mindent elsöprő… Nem azért nagybetűs, mert nem volt és nem lesz több, vagy mert a helyesírási szabályok ezt írják elő, hanem mert már nem kicsi. Már valami, több, más. Én úgy gondolom, nem hangyák vagyunk, hangyaléttel, hanem feladattal jöttünk ide a földre. Nem azért, hogy karmát oldjunk, tapasztalatot gyűjtsünk, találkozzunk, búcsúzzunk, stb. Á, nem! A nagybetűs szerelemben önmagunk jóságát, szerelmét keressük,  Isten áldását, amivel megfoganhattunk, s újra leszülethettünk. Engedélyt adott arra, hogy megéljük Őt is. Áldásában ott van a megélése a Teljességnek, a Szerelemnek és a Szeretetnek. Isten imádkozik most értünk, hogy ezt meglássuk, megérezzük, megtapasztaljuk. Isten azt szeretné, hogy mi mindannyian szerelmesek legyünk – az Életbe. Amikor ezt át tudjuk élni, már mindegy ki vagy mi áll előttünk. Mindenkit szeretünk. Aztán eljutunk abba az állapotba, amikor csak vagyunk, üressé válunk, s csak a fényt látjuk.

A szobámba besüt a Nap. Gyönyörű minden. És én szerelmes vagyok. Szeretem Őt is, és vele együtt a Mindent. Meg a semmit. A valamit és a semmit sem. A véges végtelenben, a határokkal teli határtalanban....

Ember. Ne felejtsd el, most Isten imádkozik hozzánk, értünk! Csak rajtunk múlik, csak rajtunk múlik minden…