Tolsztojt olvasva
Tolsztojt olvasva
Tolsztojt olvasva megszűnik az az idő és tér, amiben éppen él az ember, s egyben megnyílik egy világ moziként, de nem a két dében, hanem a szemünk, agyunk terében létező hároméban. Legalább. Mert a filmként pergő történeteket szagok, illatok, bőrön érezehető nyomatok, zsigeri érzetek, már-már emlékek kísérik. Megszűnik a jelen, s egyúttal belépünk, mit belépünk?!, ott termünk egy másik világban, amiről még olvasás előtt azt gondoltuk, nem is a miénk…
Anna Karenina története talán sokaknak ismerős, túl vagyok Kitty bánatán – talán ő is túl van már -, s bőven benne vagyok Anna és Vronszkij szerelmes kínlódásában. Most egy nem túl érdekes résznél járok – gondoltam én -, amikor is Levin otthonában vagyunk (Levint kosarazta ki Kitty, Vronszkij miatt), ami nem a városban, hanem vidéken van. Hagyjuk most azt az eszmefuttatást, ami Levin és Konsztantyin testvére között zajlik, olyan ez, mint amikor a politikusnak próbálják megmagyarázni, merről is fúj a szél, azaz milyen az az élet a valóságban, amiről ők döntenek, de semmi közük hozzá. Hogy értené meg egyik a másikat? Az egyik nem szagolta a fű illatát, a másik meg csak attól érzi jól magát, ha füvet szagol, erdőt lát, gabonát, lehajol, hogy gombát szedjen, s hazavigye. Az egyik a kanapén heverészve magyaráz, merre is menjen a világ, a másik teszi a dolgát, hiszen számára ez a természetes. Mindkettő hisz az igazában, ki így, ki úgy.
Mondom, ne menjünk bele efféle fölösleges ítélkezésekbe, a világ már csak ilyen: vagyis valaki számára ilyen, a másik számára meg olyan, s külsőre mindkettő ugyanabban létezik, ugyanakkor.
Szóval, ott tartottam, hogy már-már unni kezdtem a két testvér vitáját, de túl lettünk ezen is, amikor Levin úgy döntött, testére megvetése ellenére is kimegy ismét a parasztjaival füvet kaszálni, mint máskor, tavaly. Ahogy az Tolsztojtól elvárható, a munkafolyamat leírása, a mező látványa, az emberek mozdulatai, megfejelve a tapintható égető nap sugarával, az izzadtság cseppekkel, ami a testet csak fizikai munka végzése során lepi így el, az egyszerű paraszti beszólásokkal ismét életre kelt. S életre keltett bennem valamit. Egyszer csak úgy éreztem, nekem is közöm van hozzájuk, velük vagyok, voltam, szagoltam, éreztem azt, amit ők ott akkor, ha nem is ott velük, én is vittem ebédet…
Igen, én is vittem ebédet apai nagyapámnak a nagyanyámmal valamikor régen, úgy ötven éve, ki, a tanyára naponta, amikor náluk nyaraltam. Nagyanyám minden nap főzött, majd összekötözte az ebédet, akarom mondani az edényeket, karjára vette, s velem együtt végig menve a falun, majd egy hosszú úton értünk ki a tanyára, ahol az emberek, köztük a nagyapa is már várta a feleségét az elemózsiával. Néztem a kis öreg fejét, akinek mindig mosolygott a szeme, ha rám nézett, ugyan úgy figyelt engem apró szemeivel, ahogy én őt, kereste és talán meg is találta a közöst bennünk a vérrokonságon kívül is. Nagyon gyerek voltam még, s megvallom, beszélgetni sem tudtam, se egyik, se másik felmenőmmel, én városi gyerekként kissé idegenkedve, külső szemlélőként láttam, érzékeltem a világot, amiben ők jártasak voltak, mert beleszülettek, s amihez nekem nem sok közöm volt.
Az ebéd elfogyasztása után a búcsú következett, mi hazasétáltunk öreganyámmal csendben, s vártuk a gulya, a csorda, s persze öregapám érkezését is. Együtt játszottunk a szomszédban élő unokatestvérekkel, de azon a napon épp bent voltam a házban, mikor is csönd állt be az udvarunkban. Azt tudtam, éreztem, lehet, hogy hallottam, hogy nagyapám már megérkezett, de a hangoknak más csendje, puhasága, tartalma volt. Egy kicsit figyeltem még, s kimentem, s meglepődve láttam meg közeledő unokatestvéremet. Igaz, szinte mindig ott voltak nálunk, de ilyenkor estefelé már inkább ők is a szüleiket várták haza, a saját udvarukon. Unokatestvérem, Anikó, különös mosollyal az arcán jött felém. A mosoly mögött azonban valami szomorúság is volt. Nem értettem, valamiért azt gondoltam, nagyapámmal történt valami baj, de nem. „Egy nyulat hozott Nagypapa,” – mondta ő továbbra is azzal a furcsa mosollyal -, „ de a nyúl megsérült, belekapott a kasza.” - Hol van? – kérdeztem nyugtalanul. Odamentünk az udvar közepén lefordított kis kosárhoz, felemeltük. Egy öklömnyi véres csomó gubbasztott alatta, s mindannyian tudtuk, a nyuszival együtt, nem sok élet van már benne.
Öregapám pár lépésre figyelt bennünket, egyszerre láttam az ő arcán is a mosolyt és a bánatot. Nem értettem, miért kellett hazahoznia ezt a kis állatot, akit nem sokára el kell temetnie. Engem figyelt, hogy reagálok, mit érzek, mit látok.
Nagyon sok időnek kellett eltelnie, hogy felfogjam, megértsem, nekem, a városi pulyának, aki az ő unokája voltam, szeretett volna mutatni egy nyulat. Egy élőt, még akkor is, ha az éppen a halálán volt. Az életéből, abból, ami neki természetes volt, egy szeletet hozott el hozzám, nekem. Látom magamat, ahogy kisgyerekként előrehajolva figyelem a kis haldoklót, s egyszerre látom őt is, a nagyapámat, akivel beszélgetni nem tudtam soha, de a véres kis testtel együtt, amit a mezőről hozott, elém tett a szívéből egy darabot.
