A Tudatos Örömgyűjtők Lapja

Van minek örülni

A mai napom annyira hétköznapi volt, de annyi jót, annyi örömöt, meglepetést hozott, hogy úgy döntöttem, ezeket az aprónak látszó boldogságokat fogom most összefoglalni.

Sorbaállás a fatelepen – Előre a lenini úton!

Hétkor csörögtem először, s voltam olyan naiv, azt gondoltam, felveszi a fatelepen majd valaki a telefont nekem. A tizedik hívás környékén magamba szálltam, s beláttam, ha egy hónap után most kinyitott a fatelep, akkor ott áll a sor. A folyamatos hívások közben már öltöztem is, egy röpke telefonos segítségkérés most is aktuális volt a navigáció miatt, de odataláltam, s el sem tévedtem. Ahogy azt láttam lelki szemeim előtt, tényleg állt a sor. Nem voltunk túl sokan, de kevesen sem, lassan jöttek-mentek az emberek, vagyis lassan haladt a sor. Nem beszélgettünk egy ideig, de aztán elkezdődött közöttünk a kommunikáció. Az előttem álló hölggyel kezdtünk el, majd szóba kerültek az árak, a lehetséges árak, a fa minősége, a háború, a mostani - egyeztettük óráinkat akkor már a többiekkel is -, a második is, milyen rég volt… Próbáltam oldani a hangulatot némi fekete humorral, „ Hogy de legalább egy hónap után itt állhatunk végre a sorban!” , meg hogy „Végre van fa!”, továbbá: „Lesz tüzelő télire!”, de túl nagy ovációt nem hallottam sem az előttem állóktól, sem az utánam következőktől. Nem baj, mondtam magamnak, én legalább értékelem az értékelhetetlent is! Egy röpke pillanat után aztán újabb labdát dobtam fel: „Örüljünk, esett az eső!” felkiáltással. Na, ezt végre leütötte a mögöttem álló férfi, aki csak ennyit mondott: „De rosszkor!” - Dehogy, mondtam! Hiszen már majdnem kihalt minden, a bokrok, a palánták, a virágok! …- kis szünet után még megjegyeztem: - „És még ma is esni fog.” Mivel az időjárás téma dugába dőlt, s lassan én is sorra kerültem, nem törődve sorstársaim fürkésző tekintetével, visszafordultam rájuk s bíztatóan mosolyogtam.

Végül is lesz fám, a megrendelés legalábbis megvan. Kicsit jópofiztam a bent ülő férfival is, akinek elmagyaráztam, rosszul került fel a táblára a kaloda fa ára, hiszen a tíz százalék helyett csúnya 66-tal emeltek, de csak mosolygott a két szép szemével, s annyit mondott: „Ez, ennyi.” – És ezt úgy tudta mondani, de úgy, hogy nem is haragudtam rá. A mosollyal együtt kicsit hátradőlt a székén, huncut a huncutra, úgy pislantott rám, lám, lebuktattam, tényleg nem jól szoroztak, de legalább helyesen. Kértem a másikból, megbeszéltük, leírtuk, s boldogan távoztam. Mint a jóllakot macska léptem ki a többiekhez, akik kíváncsian várták a beszámolómat. Elmondtam mire készüljenek, ismét figyelmeztettem őket, esni fog, s még jó hangosan, ám akkor már kissé megszaporázva lépteimet csak annyit mondtam nekik: „Na, előre a lenini úton!” – s nem néztem hátra. De a hátamban éreztem, ez a mondat már kissé megviselte idegeiket.

Úszás, szauna – Csak pozitívan!

Istenem! Ha úszásból állna a világ, én akkor sem unnám meg. A fatelepről egyenesen az uszodába hajtottam, s úsztam, s úsztam, s úsztam….. A szaunában régi ismerősökkel izzadhattam együtt, akikkel végre értelmesen átbeszéltük az eső áldásos hatásait, valaki még azt is megjegyezte, milyen szép csendesen esett, esik. Majd szóba jött a napi politika, s lám, egy kérdésre, hogy mi lesz az árakkal, gáz, villany lekapcsolással, csak annyit mondott halkan bal kezét kissé megemelve: „ Csak pozitívan!” – A szívemet melegség járta át, s nem csak azért, mert a szaunában ültünk.

Jelentkezett a segítség – Munka és szórakoztatás

Igen, ennyi öröm már elég lett volna nekem, de a mai nap a halmozódásé volt, így  nagyon meg sem lepődtem, amikor felhívott az az ember, aki segíteni szokott nekem ezt-azt helyre tenni, fúrni, faragni, megjavítani a házban, s körül. Mivel jó kedvem volt, elszórakoztattam őt. Ez általában abból áll, hogy hajtom, dolgozzon gyorsabban, lecseszem, ha előző alkalommal nem figyelte meg részletesen előre a leendő munkája helyszínét, nincs azonnal, egy helyben az összes szerszám a kijelölt munkahelyen, továbbá, ha vitatkozik velem a munkájával kapcsolatban. Összefoglalom, kiidegelem. Ő nem, de én legalább jól szórakozom közben. Most már kezd kiismerni, ezt a fajta hozzáállásomat talán díjazza is egy kicsit, de eleinte, láttam, megrémítettem, sőt egyszer biztosan elhangzott a szájából az is, hogy nem jön többet. Nem kérdeztem, miért. Szóval, a pincében volt egy kis munka, s mire ezzel végeztünk, ott volt a telefonomon egy üzenet.

Jelentkezett az unokaöcsém – Van családom

Igen, jelentkezett, írt az unokaöcsém, haladnak az ügyeink, s én eldöntöttem, a család az első, s az, hogy közöttünk szeretet legyen.

Azzal kezdtem, hogy általános nap, nem nagy dolgok, hétköznapi. De könyörgöm! Ebben a hétköznapi napban annyira jól éreztem magam, hogy azt el sem tudom mondani. De elmondtam. Most. S örülök